Emlékük ma is köztünk él

„A múló idő a történet relativitásából a „tiszta történés” totalitásába, minden igaz cselekedet eleve mozdulatlan tengelyébe vezet. Ez a „tiszta történés” azonban már teljes egészében „mozdulatlan”, sajátos módon függetlenült és egyetemes érvényű valóság, vagyis szöges ellentéte a merényletnek, mely mindig üres, viszonylagos és irreális.” – Pilinszky János

1956 ma már történelem. A magyarság kollektív emlékezetének egyik fontos alappillére. Olyan események tragikus láncolata, melyek nagymértékben meghatározzák a mai társadalmunk alappilléreit. Évről évre felidézzük fontosabb pillanatait, fejet hajtunk áldozatai előtt, hivatkozunk rá – velünk él, mégis van benne valami távoli. A golyó ütötte nyomok a falakban még felidézik az egykorvolt borzalmakat ugyan, de hangjuk már rég tovaszállt. 

A Sötétkapu oldalán is tátong egy ilyen lyuk – mementója az október 26-i vérontásnak, kézzel fogható tanúja a történelemnek.

1956 sokunknak ma már csak történelem – de akadnak még olyanok, akiknek emlék. Eleven, fájó, keserédes emlék. Ők azok, akiknek az áldozatok nem arctalan idegenek, hanem rokonok, barátok, ismerősök.  Az ő történeteik segítségével még közelebb érezhetjük magunkhoz múltunk egy igen fontos szegmensét.

A városi újságban már hagyomány, hogy októberben felidézzük az ’56-os eseményeket, melyhez rendre egy-egy szakértőt igyekszünk megszólaltatni. Idén gondoltunk egy merészet, és azt találtuk ki, hogy ezúttal nem a történelmi eseményeket helyezzük középpontba, hanem megnézzük, hogyan jelent meg a forradalom a művészetben. Ehhez meg is találtuk a tökéletes nyilatkozót, aki művészetében maga is feldolgozta ezt a témát. Igazán érdekes fordulatot azonban akkor vett csak az egész, amikor szembesültünk vele: a megszólaló művészünk gyermekként maga is részt vett az esztergomi eseményekben. Így tehát most az ő emlékein keresztül nyithatunk egy ablakot a múltra, melyen át egész sajátos impressziókon, élményeken keresztül vehetjük górcső alá Esztergomot 1956 októberén. 

Kókay Krisztina "Pro Urbe Esztergom" díjas textiltervező iparművész, grafikus, a Magyar Művészeti Akadémia tagja 1943-ban született Esztergomban, általános iskolás éveit is itt töltötte. Első művészi impulzusai szülővárosában érték, nem kisebb személytől, mint Bajor Ágosttól. Tanulmányait a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban kezdte, majd a Magyar Iparművészeti Főiskolán folytatta. Mesterei Göllner Miklós, Vén Emil és Rákosi Zoltán voltak. 1967-ben diplomázott textil szakon. Mint azt önéletrajzában írja: „A rajzolás egy nyelv. Szókincse a kép, görögül eikon. Jelentése mennyország ablaka. Azaz a látható dolgoknak magasba vetítése, szellemi síkokra transzponálása. Profánnak látszó dolgok mögött szellemtörténet látható.”

A művészet, az alkotás iránti vágy egészen kisgyermekkorától végig kísérte: megragadni a pillanatot, az élményt. A történetünket is így indította: „Kiszámoltam, 13 és fél éves voltam akkor. Emlékszem, már gyönyörű volt az ősz, a fák felvették csodálatos színeiket. Felmentem a Szent Tamás hegyre, hogy onnan fessem le a Bazilikát. Vászonra készült, olajfestmény lett. Szinte teljesen el is készültem vele, mire kitört a forradalom. Szerettem volna még egyszer-kétszer felmenni, hogy tökéletesíthessem, de akkor már nem tudtam, féltem. Zaja volt annak, hogy valami történik.”

De mi is történt akkor? És hogyan eszkalálódtak odáig az események? Ahhoz, hogy ezt megértsük, ugorjunk egy kicsit vissza az időben, és nézzük meg, milyen volt az élet a kommunizmus éveiben Esztergomban, a „reakciós városban”, melyet egyházi szerepe miatt hatványozottan büntettek. De vajon mit érzékelt mindebből egy kisiskolás gyermek? Kókay Krisztina így emlékezett vissza a forradalom előtti évekre: „Nagypapám temetkezési vállalkozó volt, melyet édesapám örökölt volna, de elvették tőlünk, így édesapám munka nélkül maradt, Tatára kellett elmennie, ott talált munkát, csak heti egyszer járt haza. Templomba se nagyon lehetett járni, megfigyeltek mindenkit. Akkoriban a József Attila iskolában tanultam. Többször is volt, hogy reggelente végignéztek minket, megnézték, hogy nincs-e a nyakunkban kereszt. Emlékszem, sokszor megtörtént, hogy ki kellett rakni a táskáinkat az asztalra, és azt is egyenként átkutatták. Akkoriban hittanra jártam. Behívták a szüleimet – meg persze minden hittanos diák szüleit is –, és nagyon keményen próbálták őket meggyőzni, hogy ne engedjenek. De a szüleim kitartottak. Előtte már mindent elvettek a családtól, ezt nem engedték.  Emlékszem, Gyöngyös Marika barátnőmmel kora reggel, iskola előtt titokban mentünk misére. Ez ilyen dafke-dolog volt akkoriban: hárman-négyen barátnők összeálltunk, és misére mentünk. Olyankor nem is reggeliztünk, vittünk magunkkal otthonról valamit. De nagyon figyeltek mindenkit. Volt egy pap a Belvárosi Plébánián, végtelenül aranyos volt, rengeteget foglalkozott a gyerekekkel, délutánonként tanította őket, aztán őt is nagyon gyorsan elüldözték. A keresztmamám óvodavezető volt, a Ferencesekkel szemben volt az óvoda. Ő látta, amikor jöttek a papokért. Úgy lökdösték fel őket a teherautókra, időseket is, akiknek már nehezen ment a járás. De sok tragédia volt ott is.”

Az október 23-i fővárosi események híre hamar elterjedt Esztergomban is, ám az első megmozdulások csak 25-én történtek. Ezen a napon megtelt a tér, akik a forradalmi eszméktől fellelkesülten álltak a Városháza előtt. Kókay Krisztina is kint volt édesapjával és öccseivel. Mint mondta: „nagyon izgalmas nap volt. Horváth Csaba elszavalta a talpra magyar című verset, amit a tömeg óriási lelkesedéssel fogadott. Hihetetlen volt a felszabadult boldogság. Később elindultunk a Fürdőszálló felé. A Bajcsy-Zsilinszky úton láttam, hogy az egyik tanárnőm az erkélyén állva nézte a tömeget. Utólag persze vicces, de ott és akkor teljesen természetes volt, hogy felkiáltottam neki: „Tanárnő, lesz holnap tanítás?”. Ő nyilván már tudta, látta, hogy nem lesz, de azért megnyugtatóan rám hagyta, hogy persze, lesz. Valószínű, hogy Szentgyörgymező felé mentünk. Egyszer megállt a tömeg, egy hatalmas épület volt tőlünk jobbra, ahol éppen akkor szerelték le a vörös csillagot. Ez az élmény nagyon erősen bennem maradt, később meg is rajzoltam. Hatalmas ujjongás volt. Nagyon izgalmas volt a hangulat. A tömeg, a vonulás, az egész felszabadult élmény valami hihetetlen izgalmat adott. Azokban a napokban olyan sok minden történt. Például a börtönből kiengedték a rabokat. A tér közepére kihoztak egy hatalmas kondért, amiben valami gusztustalan, szürke lé volt. Azt mondták, nézzük meg jól, ezt adták a foglyoknak. Jött egy teherautó is a térre, amire szálltak fel sorban a férfiak, hogy mennek fel Pestre harcolni. Én észre se vettem, hogy édesapám eltűnt mellőlem, csak a nagymamám, aki végül addig könyörgött apukámnak, míg az beadta a derekát és leszállt a teherautóról.”    

 25-e tehát a forradalom szempontjából sikeres volt: a felszabadult tömeg – mely zömében diákokból állt – nem ütközött ellenállásba: két diák eltávolította a városházáról az elnyomás jelképét, majd késő délután a Bottyán laktanyához vonultak, ahol a békés, fegyelmezett tömeg nyomására a katonák levették sapkájukról a vörös csillagot. Mint minden forradalomnak, úgy az ’56-osnak megvannak a maga jellegzetes toposzai, jelképei és sajátos pszichológiája. Az egyik legreprezentatívabb jelkép a zászló – a magasba tartott (így messziről, nagy tömegben is jól látható és követhető) lyukas lobogó vezette az embereket, emellett ott vannak még a jelszavak/jelmondatok. „Ez a haza magyar haza, minden orosz menjen haza” – ez volt az esztergomiak főrigmusa. A forradalom pszichológiája is elég sajátos: a tömeg ugyanis az elnyomó hatalom minden ellenállásának felszámolására törekszik. Mint azt láthattuk, 25-én nem ütköztek ellenállásba, mindenhol sikerült érvényesíteniük akaratukat, már csak egy olyan gócpont volt, mely a gyűlölt rezsimet képviselte, és nem „adta meg” magát: ez pedig a hadosztályparancsnokság volt. 

A tragédia napjának reggelén 8 órakor gyülekezett a tömeg, felolvasták a forradalom 16 pontját, majd – mint azt "Pro Urbe Esztergom" díjas művésznőnk elmeséléséből is láthattuk – követelték a politikai foglyok szabadon bocsátását. Délelőtt három buszt foglaltak el az emberek, és elhatározták, hogy a környező településekre mennek, hogy a gyárakban mindenkit felszólítsanak a munka befejezésére, felolvassák a forradalom 16 pontját és rábírják a dolgozókat, hogy csatlakozzanak a megmozdulásokhoz, így többek között Dorogra is eljutottak. A városban időközben szárnyra kapott az a híresztelés, hogy a Sötétkapunál található hadosztályparancsnokságon tüntetőket tartanak fogva és kínoznak, hogy Tatabányáról ávósok menekültek ide, vagy épp az, hogy kivégeztek ott egy embert. Lapunknak nyilatkozó Művésznő emlékeiben szerepel olyan hír is, miszerint a „bazilikánál fiúkat állítottak falhoz, hogy lelövik őket. Nagy volt a félelem”. A 3 busz vezetésével megindult a fegyvertelen tömeg a Sötétkapuhoz. Kókay Krisztina maga – szerencsére – nem vett részt az aznapi eseményeken, de két nagyon fontos emléke is megmaradt. „Volt egy lány, néhány évvel idősebb csak nálam, mindig előttem van, ahogy az utcánkban ment, olyan gyönyörű, hosszú copfos haja volt. Homor Ottilia Máriának hívták, és ő is rajta volt a buszon. 19 évesen vesztette életét. Van egy akvarell-képem, amelyen profilból látszanak fejek, ahogy szembe mennek a sortűzzel, mennek, és már látják a feléjük süvítő golyókat, az arcukon a félelem sikolya. Köztük van egy copfos lány profilja, így örökítettem meg az ő emlékét. Emlékszem egy másik ismerősre is, aki a buszos tragédiában veszítette életét: Fata József. Vöröshajú fiatalember volt. A tragédia reggelén édesapámmal beszélgetett, mondta, hogy megy fel a Sötétkapuhoz, hívott minket is, de nem mentünk, ő ment, de soha nem ért haza. Édesanyjának ő volt az egyetlen fia. Minden évben viszek neki is virágot. Akkoriban nálunk lakott albérletben egy ápolónő, aki a kórház sebészetén dolgozott. Azokban a napokban egyáltalán nem jött haza, még éjszaka sem. Aztán egy este megjelent, szó szerint bevánszorgott a konyhába, lerogyott a székre, és csak sírt az átélt élmények hatására. Patakokban hullottak a könnyei, de egyetlen szót sem szólt. Nem tudott megszólalni, csak zokogott.”

Kókay Krisztina tágabb családja szintén érintett volt a forradalomban és az azt követő megtorlásban, hiszen nagybátyja, Zséger László nemcsak a városi Nemzeti Tanács tagja volt, hanem őt bízták meg a városi rendőrkapitányság vezetésével, valamint nemzetőrség megszervezésével is. Sorsát így idézte fel:. „Nagybátyám oktató rendőrtiszt volt a háború előtt, utána a szerszámgépgyárban dolgozott. Karakán, kemény, de végtelenül igazságos ember volt, talán ezért is választották őt elnöknek. Az emberek egyszer elkaptak két ávóst, de bácsikám nem engedte, hogy a tömeg önbíráskodásba kezdjen. Hogy megvédje őket, az akkorra már üres börtönbe vitette, és még egy üveg pálinkát is küldött be nekik. Persze amikor a megtorlás éveiben a bácsikámnak volt a tárgyalása, ez a két ávós nem viszonozta a kedvességet. A letartóztatása előtt rendszeresek voltak a házkutatások nálunk, nem egyszer éjszaka is jöttek, dörömböltek. Rettegtünk. El se tudom mondani, mennyire féltünk, ma már nehéz is azt elképzelni. A forradalom kitörésekor elkezdtem naplót vezetni. A házkutatások során elégettem. Akkoriban sokan disszidáltak. A nagybátyám nem tette, mert úgy érezte, nem tett semmi rosszat, fenntartotta és őrizte a rendet, amennyire csak tudta.  Ott voltam a tárgyalásán, borzalmas volt. 9 évet kapott, együtt raboskodott Horváth Csabával (aki nála valamivel kevesebbet ült). Bácsikám soha nem mesélt arról a 9 évről, halála után felkerestem Csabát, ő mesélte el a borzalmakat, amiket átéltek. Az ország több pontján is raboskodtak, nagynéném amikor csak tehette, ment utána látogatóba, tiszta ruhákat vitt neki. Véres ruhákat hozott haza. Ebből sejthettük, hogy nem bántak jól velük. Később Horváth Csabától megtudtam, hogy a női fogvatartók voltak a legkegyetlenebbek, és nem volt ritka az sem, hogy télen levetkőztették, kizavarták az udvarra és hideg vízzel locsolták őket. 

De persze az egész család megsínylette: nagynéném sehol se kapott munkát, az unokahúgomat adoptálnunk kellett, mert Zséger néven nem vették volna fel az iskolába, így lett Kókay. Nagybácsikám a fogság letelte után sem élhetett szabadon, még Párkányba se kapott útlevelet (pedig ott éltek rokonaink, akiket így nem látogathatott meg), és bizonyos időközönként jelentkeznie kellett a rendőrségen.”

A forradalom után sem volt nyugodt az élet. Vannak események, melyek elkallódnak az idő múlásával, de vannak képek, melyek örökre beleégnek az emlékezetbe. Ilyen például a város főutcáján átrobogó tankok látványa, hangja. Kókay Krisztina erre így emlékezett vissza: „Nem tudom már, mennyi idő telt el a forradalom óta, de arra tisztán emlékszem, hogy a Piac elejénél álltam, amikor meghallottam a dübörgést, és láttam, ahogy végeláthatatlan sorban jöttek a tankok. A tankokból derékig kiállva láttam a katonákat is, ma is előttem van a fekete, kormos arcuk. A férjem – akinek szülei akkoriban a Fürdőszálló vezetői voltak, így ő maga is ott élt gyermekként – mesélte, hogy az egyik tank megállt előttük, és az épületre fordította az ágyúcsövét. A tank két alkalommal lőtt akkor az épületre. Az volt a szerencse, hogy az első és második emeletre lőttek, és nem a földszintre, ahol a férjem is tartózkodott akkor. Éppen ebédeltek. Amikor megjelent a tank, kiabálás tört ki, hogy „vigyázz!”, “hasra!” Rettegtek. A férjem is lehesalt, és egyszer csak meglátott egy férfit, aki az asztalok alatt próbált valahogy mászni, de úgy, hogy az egyik kezében még ott volt az ebéddel teli tányéra. Filmre kívánkozó jelenet, a mai napig gyakran emlegeti. Állítólag azt hitték a tankban, hogy lőnek rájuk, holott ilyenről szó sem volt, valaki csak a rolót engedte le, annak a hangját hallhatták.”

A szabadság útja véres és áldozatokkal teli: emberek, életek, sorsok és tragédiák kísérik, melyek az idő múlásával történelemmé szelidültek. De nem szabad, hogy valaha is feledésbe merüljenek. A túlélők, szemtanúk elbeszélései, személyes történetük segítségével mindig egy kicsit közelebb érezhetjük magunkhoz. Kókay Krisztina és családja története segítségével megismerhettük, milyen is lehetett az élet 1956. októberében Esztergomban. Idén, amikor fejet hajtunk az áldozatok előtt a Sötétkapunál, jusson eszünkbe a gyönyörű, hosszú copfos Homor Ottilia, aki 19 évesen vesztette életét, vagy a vörös hajú Fata József, édesanyja egyszem kisfia, aki álmokkal és reményekkel telve ment a tragédia helyszínére, ahonnan soha nem tért már haza.