22. szeptember 30. 10:26 péntek
A Magyar Olvasástársaság kezdeményezésére 2005 óta szeptember 30-án, Benedek Elek születésnapján ünnepeljük a Magyar Népmese Napját. A kezdeményezés célja – a népmesék fennmaradásán túl –, hogy a meséinkben élő bölcsességet továbbhagyományozzuk az utókor számára.
„Őseinktől kincsekkel teli tarisznyát kaptunk örökségbe, de mintha az utóbbi évtizedekben ezeket a nagyszerű ajándékokat egyre gyakrabban üveggyöngyökre cserélnénk. Vegyük birtokba, ismerjük meg, fényesítsük újra és adjuk tovább az eleinktők kapott mesebeli kincseket!” (részlet a 2005-ös felhívásból)
Tovább is van, mondjam még?
Mióta világ a világ, a történetmesélés, mesemondás szerves részét képezik az életnek. Egy igazi közösségi aktus, melynek legkisebb színtere a család. Bizonyára mindenki előtt ott a kép, ahol nagyanyó/nagyapó mesét mond unokáinak. Vagy ahogy a szülők mesélnek gyermekeiknek – generációról generációra adva tovább a saját családi mesehagyományaikat. Mert minden mese egy kicsit más – az aktuális mesélő mindig saját szájíze szerint formálja a történetet.
A tv előtti korszakban a mesemondásnak valódi közösségformáló ereje volt. A falvakban számos olyan esemény adódott, amikor a lakók összegyűltek (tollfosztás, kukoricafosztás, disznótor, a fonó – csak hogy a legismertebbeket említsük), és hogy elüssék az időt, történeteket mondtak egymásnak. A legjobb mesélők komoly megbecsülésnek örvendtek a falvakban, őket hívták meg jeles eseményekre, nem ritkán fizetségben is részesültek.
A mesélés egy másik színtere a katonaság, ahol is a bakák pihenőidejükben ily módon szórakoztatták egymást. A takarodó utáni történetmesélésnek is komoly hagyománya alakult ki.
Minden népnek és minden kornak megvannak a maga népmesei hagyományai, melyek gazdag kincsként öröklődnek tovább az utókor számára, és melyek révén számtalan információt szerezhetünk őseink életéről, mindennapjairól, szokásaikról, hagyományaikról, hitvilágáról. A magyar népmesékben a régi hitvilág alapján kialakult hármas világfelosztást találunk: a mi földi világunkat, amely alatt, illetve fölött egy-egy, a mi világunkhoz hasonló, de csodás tulajdonságai miatt attól jelentős mértékben eltérő világ van. A fenti és lenti világba vezető utat – a régi néphit elképzelései szerint – a varázslók, táltosok, sámánok, illetve félistenek és hősök tudták megtenni. Az előbbiek utódai a mesében a csodás erejű törpék, boszorkányok, táltoslovak, sárkányok, griffmadarak, az utóbbiaké a mesehős, akit csodás képességű, jóindulatú ősz öregemberek, hálás állatok segítenek, illetve gonosz szívű vasorrú bábák, sárkányok és óriások akadályoznak célja elérésében. A régi hitvilág képzetei szolgálnak a népmesék alapvető építőköveiül, meseelemek és mesemotívumok formájában. Mindezek ma már nagyobb részben a mesei hagyomány által fenntartott ősi emlékek, kisebb mértékben azonban a mai néphit tartozékaiként is élnek.
Van azonban egy hatalmas nehézsége is ennek a sokszínű és izgalmas műfajnak: mégpedig az, hogy – szemben az írásos formában készült műmesékkel – ezek szájhagyomány útján születtek és terjedtek. Éppen ezért nagyon fontos, hogy legyenek olyan emberek, akik faluról-falura járva felkeressék a helyi közösségeket, és lejegyezzék történeteiket, meséiket, hogy azok írásos formában rögzülve megmaradhassanak az utókor számára. Ennek nemcsak néprajzi, de nyelvtörténeti szempontból is igen fontos szerepe van, nem is beszélve a nemzeti identitásunk kialakulásában, megőrzésében és erősítésében játszott elvitathatatlan szerepükről.
A népmesegyűjtés egyik legemblematikusabb alakja, akiről ezen a jeles napon is megemlékezünk nem más, mint Benedek Elek.
„... fő, hogy dolgozzanak.”
„A nagy mesemondó” 1859. szeptember 30-án született Kisbacon. Bölcsésztanulmányait Székelyudvarhelyen, majd Budapesten végezte. Diákkorában néprajzi gyűjtőútra ment Sebesi Jóbbal. Újságíró lett: a Budapesti Hírlap és más lapok munkatársaként dolgozott. Számos napilapot szerkesztett (Magyarság (1901–02); Magyar Világ (1902–03); Magyar Kritika (1897–99); Nemzeti Iskola (1890–1905); Néptanítók Lapja (1907–09).), és még többet publikált – nem ritkán álnéven. Verseket, színdarabokat, leányregényeket, történelmi és irodalomtörténeti műveket is írt. 1929. augusztus 17-én szülőfalujában érte a halál. Végrendeletének utolsó szavai ezek voltak: „... fő, hogy dolgozzanak.”
